Harmadik levél

Igen, találkoztam egy emberrel ebben a feneketlen mélységű, feketén örvénylő jövőben.

De, tisztességesnek kell lennem unokáinkkal szemben: két emberrel, és a második úgy tűnik nekem, hogy a barátommá lesz, noha én – mint jól tudod – rendkívül elővigyázatos vagyok az ilyen kapcsolatok alakításában. Noha Shi-shmi úr (így hívják a második embert) is üvöltve beszél, de az érzésem az, hogy tőle nem 100 000 Li távolságra vagyok, mint a többiektől, hanem csak 99 999 Li-re. Rajtuk kívül a többiek még most is olyanok számomra, mint fehér óriásrákok, semmiben sem hasonlítanak hozzád és hozzám, vagyis a mi félénkhez. Nyilván- valóan Shi-shmi úr is messze áll attól, hogy igazából megértsen, de segítségemre van abban, hogy próbáljakfogalm at alkotni az ő távoli világukról.

Shi-shmi urat meglehetősen szokatlan és sajnos fájdalmas módon ismertem meg. Gondolj arra, hogy a néhány nap alatt, amíg úton voltam mi mindent éltem meg. Most éppen Shi-shmi úr házában az íróasztalánál írok. Ő nincs itthon. A megbeszélt hely szerencsére nincs messze a háztól. Szükség esetén egyedül is megtalálnám.

Az elutazásom előtt, mint ahogy sokaknak úgy tűnhetne, nem éppen veszélytelen vállalkozásomról sokat beszélgettünk. Te, kedves Dji-gu, a matematikai időutazás kitalálója vagy az egyedüli, aki utazásomról tud. Sokat beszélgettünk, és emlékszel, hogy a nagy Meng-tzu bölcs mondását, nevezetesen, hogy „Aki megfigyelni akar dolgokat, nem szabad, hogy maga megfigyelhetővé váljon” az egyik legfontosabb előfeltételnek tartottam. Ezért, ahogy magad is láttad, egy vélhetően nem feltűnő ruházatot választottam utazásomhoz, lemondtam az „A4” Kwan[1]* osztály minden rangjelzéséről, sőt, mint a császári „Huszonkilenc mohával benőtt sziklafal” versíró céh prefektusaként viselt hivatali nyakláncomat - jóllehet erre kötelezve vagyok - is otthon hagytam. Nem akartam feltűnő lenni, észrevétlen megfigyelő akartam maradni. De az összes bölcs mondás, nem csak Meng-tzué, hanem az egész „Li Chi” sem segítenek ebben a zavaros jövőben semmit. Az én feltűnéstől mentesnek vélt ruhám, mint ahogyan mi azt gondoltuk, az itteni fogalmak szerint minden szokásos viselettől oly mértékben eltérő, hogy éppen úgy jöhettem volna akár női öltözékben, vagy tarka palota pincsinek öltözve. A feltűnésem akkor sem lett volna kisebb.

Az utazás maga, teljesen egészében problémamentesen zajlott le, az esemény csupán egy pillanatig tartott. A sok kísérletezés meghozta a hasznát. Miután Téged azon a kis hídon, a „Kék harangok csatornáján” -amelyet a legalkalmasabb pontnak kikalkuláltunk, és kiválasztottunk, - átöleltelek, és minden szükséges dolgot megtettem, olyan érzésem támadt, mintha egy láthatatlan erő a magasba emelne, és azzal egyidejűleg egy forgószél sodorna el.

Még láttam sejleni vörös köpenyedet, aztán éjjel lett. Egy pillanattal később, természetszerűen megilletődve, éppen a „Kék harangok csatornáján” átívelő hídon ültem, de már minden más voltkörülöttem. Sem egy épület, sem egy darab falrészlet, sem egy kő, amit éppen az imént még láttam, többé nem volt fellelhető. Félelmetes zaj vett körül. A földön ültem az utazó táskám mellett, amelyet erősem magamhoz szorítottam. Fákat láttam. Nyár volt, mint ezer évvel ezelőtt. De egy idegenszerű Nap sütött ezen világ fölött, amely oly különös, oly elképesztően felfoghatatlan volt, amit korábban egyáltalán nem tudtam elképzelni. Itt ültem, erősen szorítottam az útitáskámat és, ha tudtam volna, azonnal visszafordulok. De Te jól tudod ez lehetetlen. Az első gondolatom az volt: Vajon Shiao-shiao vágyakozik utánam? Hiába, várnom kell, amíg őt ismét szerethetem. És ő is várni fog!

A híd, ahol magamhoz tértem, illetve ahol megérkeztem teljesen másmilyen, mint amelyen Tőled elváltam. Noha még mindig a „Kék harang csatornáján” ível át, de már nem fából van, hanem kőből. Mindenesetre durván megmunkáltnak néz ki, nyilvánvalóan minden szeretetet nélkülözve építették meg. Itt minden szeretethiányban szenved! Aztán arra gondoltam: szerencsére van egy híd, amely ezer év elteltével legalább a helyén maradt. Hiszen előfordulhatott volna, hogy miután a régi fahíd elkorhadt, vagy összetört az újat valamivel távolabb, vagy lejjebb építetik fel. Akkor a vízbe eshettem volna, ami természetesen rém kellemetlen, de egyáltalán nem veszélyes lett volna, mivel a „Kék harang csatorna” teljes hosszában végig nem is olyan mély, hiszen ismered. Mindenesetre jó koszos! Piszok és zaj, ez az, ami az itten életet alapvetően jellemzi. Piszok és zaj az a feneketlen mélység, amibe a jövő torkollik.

A dombok a csatorna nyugati oldalán eltűntek, minden körös-körül teljesen sík ameddig a szem ellát. Ezt a legutóbbi levelemben már megírtam.

Feltápázkodtam – holtfáradtan, mint ahogy írtam, - leraktam utazótáskámat a földre, és körbenéztem. A terv szerinti első lépéseimet a jövőben, ahogyan azt oly pompásan kiterveltük -rögtön jelzem Neked: szinte teljesen kivitelezhetetlennek tűnik a számomra-, kerti házadhoz kellene irányítanom, hogy az említett követ megtaláljam, amit a bejárat mellett a földbe döngöltünk. Nem jutottam túl messzire, mert ott, ahol akkor- a Te „most”-od idején-Mawang mandarin vadászati felügyelője özvegyének a háza állott, egy - ne ijedj meg! - óriás közeledett. Természetellenes módon tetőtől talpig, egy komikus, szürke ruhába volt csomagolva, ami -később majd erre is bővebben kitérek- teljes mértékig egészségtelen. Barna volt az arcszíne, és mindehhez egy feltűnő, hatalmas orr társult; nekem úgy tűnt, hogy az orra a fél testét kitette. Úgy látszott azonban, hogy nem barátságtalan. A hídon akart átmenni, de amikor engem meglátott mégis megállt. Utódainknak az arcjátékát még nem tudom helyesen értelmezni. (A miénkhez egyáltalán nem hasonlít, úgyhogy feltettem magamnak a kérdést: valóban ők lennének azok?) Feltétlenül meg kell tanulnom megkülönböztetni az arcukat. Ez elég nehéz lesz, mert mindannyian egyformán néznek ki, és mindegyiknek nagy orra van. Megtapasztalhattam azonban azt, hogy ezek az óriások, férfiak és nők egyaránt -egyébként a nemeket is nehéz megkülönböztetni- az első emberek, akiket ezer éves utazás után láttam, nincsenek ártó szándékkal irántam. Valószínűleg ő is, éppen úgy, mint én elcsodálkozott, amikor megpillantott. Kézbe vettem az utazó táskámat, odamentem hozzá, meghajoltam és megszólítottam.

Tisztelt idegen férfiú, vagy tisztelt idegen hölgy! Én a méltatlan és kevesebb, mint hasznos tagja a Kao-tai negyedik fokozatának, a „Huszonkilencedik mohával benőtt sziklafal” céhének elöljárója, tisztelettel köszöntelek téged és őseidet. -Ki tudja, gondoltam, vajon én magam nem vagyok-e az ősök között.- Meg tudod mondani nekem, hogy azon falak mögött egykori barátom, a fenséges Dji-gu mandarin kerti háza állott-e? Az óriás azonban nyilvánvalóan semmit sem értett a beszédemből. Egy számomra teljesen ismeretlen nyelven beszélt, azaz mély hangon üvöltött, ami majdnem átröpített a híd melletti területen, és én azonnal elmenekültem volna, ha eközben egy csomó további óriás nem gyűlt volna össze, akiktől teljesen lecövekelt a lábam. Kétségbe estem. Ha tudtam volna rögtön ismét a múltba -a Te és az én jelenembe- menekültem volna. Aztán ismét rájöttem, ez nem megy. Ki kell tartanom. Jól van ez így, mert, hogy itt vagyok, ez az utazásom célja. Így hát átkulcsoltam kezemmel az úti táskámat, és kérdően feléjük fordultam, vajon van-e valaki közöttük, aki az emberi nyelvet beszéli.

Senki nem volt.

Gondoljuk meg! Mi minden nehézség nélkül tudunk olyan könyveket olvasni, amelyek kétezer évesek, mert nyelvünk a régi időktől a mai napig nem igen változott. Csodálkozom, hogy az emberi nyelv az elkövetkező ezer év alatt, amely előttünk áll, oly mértékben megváltozik, hogy egyetlen szóval sem tudom magamat megértetni. Ezek itt, ezek az üvöltő beszédű óriások talán nem is a mi unokáink? Az észak barbárjai tették ezt, hogy a nagy falat bevegyék? Elözönlötték országunkat, és kiirtották lakosait? Ők lakják birodalmunkat? Ez ellen szól azonban, hogy az északi barbárok erősek és szívósak, de sokkal kisebb embertömeget képviselnek, mint miénk. Talán sikerül itt még majd ennek is utána járnom.

Időközben azonban megtanultam ennek a jövőbeli nyelvnek néhány szavát.

Elég nehezen ment!

A nagyorrúak és óriások, akik körülvettek -azért nyugodj meg, itt sincsenek óriások, „itt” minden ember nagyobb, mint akikhez mi hozzászoktunk- szörnyű hangosan és mély hangon kiabáltak egymással. Gondoltad volna, megéltél volna álmodba egy olyan jelenetet, hogy egy csomó, vitatkozó démonnal leszel körülvéve? Nyilvánvalóan rólam beszéltek. Mivel annyira ordítottak -ebben a pillanatban még nem tudtam, hogy az emberek itt állandóan ordítani fognak- attól tartottam, a következő pillanatban verekedés tör ki közöttük. Kivártam tehát a kellő pillanatot és eltávoztam a hídról. Egy csupa kőből épült utca húzódott ott a csatorna mentén, ahol Te most, amikor ezt a levelet megkapod, a császári lovászatnak a külső falait látod. Át akartam menni az utcán, amikor egy rettenetes dolog történt.

Egyébként -bocsáss meg nekem azért, hogy egyik gondolatról a másikra ugrom át, majd megint vissza-, de igazán nehéz számomra tapasztalataimat, észrevételemet rendezett sorba foglalni, mivel ezen a néhány napon túl sok volt belőlük - a hídon az emberek között nem tört ki veszekedés. Ritkán veszekednek, és egyáltalán nem holmi méltatlan módon. Ám lehetséges, hogy nem a nyilvánosság előtt veszekszenek, hanem ezt a dolgot otthonaikban intézik el. Az itteni nyelven még csak nagyon szegényesen tudom magam kifejezni ahhoz, hogy Shi-shmi urat kérdezgessem. Nem veszekszenek, de ordítanak. Mindig mindent ordítva mondanak. De ez semmi különöset nem jelent. Nyilvánvalóan - ezt meg lehet érteni-, hogy azt a nagy zajt, -ami itt állandóan uralkodik - a normális hangerővel nem tudják túlkiabálni. Nem értenék meg egymást. El tudsz magadnak képzelni egy olyan életet kedves Dji-gu barátom, ami abból áll, hogy az állandóan -éjjel nappal- uralkodó zajt kell túlkiabálnod? A jövő kedves Dji-gu barátom egy feneketlen mélység. De még életben vagyok!

Eljött az ideje, hogy levelemet a megbeszélt helyen elrejtsem. Ezért mára befejezem. Szeretett Dji-g barátját öleli.

az Ő Kao-taija.